Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét határon is túl, élt egy öreg favágó a legkerekebb erdő mélyén. Egyedül éldegélt egy kis kunyhóban, amit ő maga épített rönkfából. Minden reggel amikor felkelt, ásított egy nagyot, nyújtózkodott egy hatalmasat, majd nekilátott annak a temérdek munkának amiket minden nap neki kellett elvégeznie.

Egy reggelen, amikor felkelt, különös zajra lett figyelmes. Megállt aprócska konyhájának a közepén, és hallgatózni kezdett. Hüppögés hallatszott valahonnan, de nem tudta azonosítani hang forrását. Elindult szépen lassan óvatosan a nappali felé. Egyre hangosabban hallatszott a hüppögés, és most már mintha szipogást is hallott volna. Tovább osont szépen csendesen, egyre közelebb a bejáratiajtóhoz.

- Valaki sír az ajtóm előtt! – csodálkozott, és rögtön tanakodni kezdett, hogy vajon ki lehet az. Hiszen a környékes közel s távol egy teremtett lélek sem lakik.

Bátortalanul kinyitotta az ajtót, és nagyon elcsodálkozott. Egy aprócska malacka ült az ajtó előtt a küszöbön, és keservesen sírdogált.

- Mi bajod van malacka? – kérdezte a favágó.

- Hüpp-hüpp, szomorú vagyok – azzal fogta magát a malacka és hátat fordított neki.

Nem tudta ezt mire vélni. Már éppen majdnem becsukta az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy mégsem hagyhatja magára szegény malackát.

- Figyelj csak malacka, gyere be hozzám egy teára, és közben elmesélheted mi történt – mondta a favágó szelíd hangon, és leguggolt a malacka mellé.

- Nem mondom el senkinek! – kiáltott fel duzzogva a kis malac, és közben hatalmas trombitálás közepedte kifújta az orrát egy darab falevélbe.

A favágó tanácstalan lett. Úgy látszott, hogy ez a malacka bizony vígasztalhatatlan.  De a favágónak támadt egy zseniális ötlete.  Sietve beszalad a konyhába, de a bejárati ajtót résnyire nyitva hagyta. Nem szólt egy szót sem többet. Edényeket vett elő, csörgött zörgött, és begyújtotta a tűzhelyet. A kis konyhaszekrény bal alsó polcáról elővett egy furcsa szürke zsákot. Leporolta, és hangos puffanással a konyhapultra emelte.

A kis malacka kint ült az ajtó előtt, szipogott és hüppögött, de a könnyei már nem folytak. Kíváncsian hegyezte a füleit. El sem tudta képzelni mit csinálhat a favágó odabent.

Eltelt tíz perc aztán húsz is, amikor egyszer csak ínycsiklandó illatfelhő szállt a malacka orra alá. Már nem sírt, szippantott nagyokat a levegőbe. Észrevette, hogy a favágó házából jön illatfelhő. Óvatosan felkászálódott, leporolta nadrágját, és bekukucskált az ajtón. Nem látott semmit, ezért szépen lassan csoszogó léptekkel elindult a konyha felé.

- Nocsak malacka, gyere ülj le ide az asztalhoz! Légy a vendégem! Finom kukoricakását főztem, hogy jobb kedved legyen.

- Ó, ő, köszönöm – a malacka elszégyellte magát, amiért korábban olyan mogorván válaszolt a favágónak, és lassú léptekkel elindult az ebédlőasztal felé.

 - Tudod mit malacka, amíg a tányérokat és az evőeszközöket az asztalra készítem, közben elmesélhetnéd, hogy miért sírtál olyan keservesen az ajtóm előtt.

- Én csak szomorú voltam. Eltévedtem az erdőben. Egyedül lakom pár tisztással arrébb innen, de túl sokat bolyongtam és nem találok haza – mondta szomorúan a malacka, és a szája máris újra sírásra görbült bánatában.

- Nehogy megint sírni kezdj! – szólt hozzá kedvesen a favágó. – Az én nevem Frici, téged hogy hívnak?

- Én Ödön vagyok – válaszolt alig hallható hangon a malacka.

- Na Ödön, figyelj csak jól rám. Elkészült a kukoroca kása, együtt megesszük, és azután elkísérlek egészen addig, amíg a házadat meg nem találjuk.

Ekkor aztán Ödön égtelenül zokogni kezdett.  A favágó nem értette mi rosszat mondhatott, és megpróbálta vígasztalni a malackát.

- Mi baj van Ödön, valami rosszat mondtam talán?

- Hüpp hüpp, neheeem – szipogott a malacka – csak azért sírok mert én igazából nem is akarok hazamenni. Egyedül lakok abban a kis házban, unatkozom minden nap. Szeretek beszélgetni, társasjátékozni, de nincs senki akivel megoszthatnám a házamat.

A kis malacka egészen apróra kuporodott a széken amin üldögélt, és halkan sírdogált tovább.  A favágó erre egyszer csak felkacagott.

Ez annyira meglepte Ödönt, hogy ijedtében abbahagyta a sírást. Sehogyan sem értette, hogy miért csal mosolyt Frici arcára az ő keserves szomorúsága.

- Ne sírj Ödön. Én is egyedül élek, és nagyon magányos vagyok. Néz csak itt van ez a ház, éppen van benne két szoba. Költözz hozzám, jól megleszünk ketten! – tapsolt egyet hangosan a favágó annyira tetszett neki a saját ötlete.

A bánatos kismalac letörölte ingjével a könnyeit, kifújta az orrát az asztalterítőbe, majd harsogó hangon felkacagott örömében.

- Szívesen jövök! – kiáltotta, majd örömében a favágó nyakába ugrott.

Frici pedig csak nézte a taknyos asztalterítőt, nagyot sóhajtott  és azt gondolta: majd csak megleszünk azért valahogy!